F. Á. nyomán (haiku)

sohasem fogom
megbocsátani neked,
hogy szerettelek.

Holtodiglan, holtomiglan

Úgy vélem ideje végre tartalommal megtölteni az oldalt. Elsőnek egy történet, amit talán 4-5 éve írtam. A félreértések elkerülése végett: semmi köze a saját életemhez. :)

Íme:

Holtodiglan, holtomiglan

Most is a szobámba zárkóztam. Próbálom elhinni, hogy ez nem történt meg. Legalábbis nem velem.

Anyám a nappaliban üvölt. De itt legalább nyugalom van. Szokás szerint a fülhallgató a fülemben, és szól a zene. Csak én hallom, senki más. És csak a zenét hallom, legalábbis próbálok a zenére koncentrálni. Próbálom kizárni a külvilágot, nem meghallani a kiabálást. De akaratlanul is bejön a szobámba, és sajnos a zene ellenére is meghallom. Már megint rólam van szó. Nem tudom, mi bajuk van velem már megint. Én tényleg semmit nem csináltam. Na igen, pont ez a bajuk, hogy semmit sem csinálok, csak a szobámban ülök és zenét hallgatok. De most minek menjek ki? Akkor látnák, hogy a szemeim vörösek a sok sírástól, és erre most semmi szükségem. Miért nem törődnek a maguk dolgával? Amíg nem drogozom, mint a többiek, addig hagyjanak békén. Nagyon megkönnyítitek a helyzetem. Köszi szépen, örök hálám, ti aztán igazi szülők vagytok. Így is elég nehéz megállnom, hogy ne kaparjam véresre a kezem. Kés híján marad a körmöm. Nem mintha öngyilkos akarnék lenni, egyszerűen csak kell valami, valami nagy fájdalom, ami elvonja a figyelmem. De nem hiszem, hogy létezik ennél nagyobb fájdalom. Tulajdonképpen az lenne a legjobb megoldás, ha öngyilkos lennék. Most, ebben a pillanatban úgy érzem, lenne hozzá elég bátorságom.

Az ajtóm kinyílik, bár nem látom (mert az ágyamon ülök, és az ágyam melletti szekrény mindent eltakar), de tudom, mert hallom anyám hangját, amint azt mondja (mit mondja... üvölti), hogy el kell menniük. A zenétől azt már nem hallom, hogy miért, mindenesetre odanyögök neki egy "jó"-t, és nem kelek fel, nem akarom, hogy lássa, milyen állapotban vagyok. Nem biztos, hogy érdekelné, de nála soha nem lehet tudni, épp milyen a hangulata. És nem akarom elmondani neki, de szerintem nem is tudnám. Már vagy egy órája csak ülök az ágyamon, és hallgatom a zenét, az arcomat könnyek áztatják. Most, hogy elmentek, fölállok és kinézek az ablakon. Az eső csapkodja az ablakot. Már egy hónapja esik. Pontosan azóta. Mintha az időjárás hozzám igazodna. Ha sírok esik. Persze, tudom, hogy ez nem lehet, de ebben a városkában nem szokott egy vagy két hétnél tovább esni az eső. Ha rajtam múlik még száz évig esni fog. Mert nem hiszem, hogy valaha is túl tudom tenni rajta magam. A távolban egy felhő mögül előbújik a Nap. Egy pillanatra megcsillan az ablakon. Pont olyan, mint az előtt. Amikor még minden rendben volt. A Nap sugara az arcomba világít. Eszembe jut az a nap. Az időjósok esőt ígértek, ennek ellenére ragyogóan sütött a Nap. Robbal túrázni indultunk. Persze a szüleimnek azt mondtam, hogy Heatherrel császkálunk majd a városban. Mivel aznap el kellett utazniuk nem tudtak leellenőrizni. Bár Heathernek nem tetszett az ötlet, nem amiatt, mert őt használtam alibinek, bármikor falazott nekem, ha pasiról volt szó, kivéve Robot. Nem tetszett neki, hogy járunk. Nem féltékenységből (azt hiszem), hanem amiatt, hogy Rob tavaly végzett a gimiben. De hát így is csak 3 évvel volt idősebb, és ez, szerintem egy 16 éves lány esetében nem annyira jelentős. De neki mindenesetre nem tetszett a dolog. Ennek ellenére falazott, mert azt ő sem akarta, hogy a szüleim megtudják. Ha tudták volna, hogy van barátom, aki ráadásul 19 éves, akkor biztosan nem kellene azon agyalnom, hogy öngyilkos legyek, mert ők nyírtak volna ki. Rob 2-re jött értem a terepjárójával, pont amikor az utolsó szendvicset is elcsomagoltam. Örömittasan rohantam a kocsijához, majd ő csókot nyomott a számra. Három hónapon át kellett fűznöm, hogy nyugodtan járhat velem, mert ő úgy gondolta, hogy nem erkölcsös, ha egy gimis lánnyal jár. Három hónapot kellett várnom a csókjára. De megérte, nagyon is megérte. Mikor megérkeztünk úti célunkhoz, egy várostól távol eső, nyugodt kis tóparthoz, kézenfogva sétáltunk, hogy keressünk egy árnyékos kis helyet, ahova letelepedhetünk. Bár a tópart eléggé távol volt a várostól, népszerű volt a fiatal szerelmesek körében. Főleg a napsütéses tavaszi időben. Kora április révén most is láttunk pár fiatal, csókolózó párt. Összességében nem voltak sokan, talán 10 vagy 15 ember lehetett összesen. Az emberektől kicsit távolabb eső helyen letelepedtünk. A körülöttünk lévő bokrok elzártak a külvilágtól, itt magunk lehettünk. Leültünk, én mélyen a szemébe néztem, azokba a gyönyörű kék szemekbe. Még most egy hónap után is élesen emlékszem a szemeire. Az arcára, a hajára, az ajkaira, ahogy csókot nyomott a számra. Soha nem fogom elfelejteni. És ott, és akkor, ahogy őt néztem, végig simított az arcomon, majd gyengéden közelebb húzott magához, és megcsókolt. Reméltem, örökké tart majd a pillanat. Soha nem voltam még ilyen boldog.

Lassan megéheztünk, és nekiláttunk a szendvicseknek. Majd hosszasan beszélgettünk, néhány röpke csókkal megtoldva. Életem legszebb délutánja. Lehetett volna. És ezután kezdődött minden. Ő elkezdett csikizni, én pedig egyre jobban hátráltam, próbáltam "menekülni". Persze tudtam, hogy csak játszik, de nem akarta abbahagyni. Emiatt addig hátráltam, míg véletlen beletenyereltem egy üvegszilánkba, ami fölvágta a tenyerem. Rob elszaladt a kocsijához, hogy hozzon sebtapaszt, én meg mondtam neki, hogy itt maradok, vigyázok a cuccokra. Ó, hogy miért nem kezdtem hisztizni, hogy inkább menjünk haza. Akkor még minden olyan lenne, mint régen. De ehelyett itt maradtam. Egyedül. És aztán jött az. Megkérdezte van-e tüzem. Mondtam, hogy nem dohányzom. És ahelyett, hogy elment volna, leült mellém. "De csúnya sebet szereztél" mondta. "Beletenyereltem egy üvegszilánkba" magyaráztam. "Nem kellene csinálni vele valamit?" kérdezte. "A barátom elment sebtapaszért a kocsijához" válaszoltam. "Siethetne egy kicsit. Tényleg csúnya vágás" aggályoskodott. "Messze van a kocsi" keltem gyorsan a védelmére. De ezt nagyon kár volt. Odacsúszott közvetlenül mellém. A szaga irritált. Pár hajtincsemet az ujjai közé fogta, majd szórakozottan játszadozni kezdett vele. Az arca egyre közelebb került az én arcomhoz. Idegesített. Hátrébb húzódtam, és közben mondtam neki, hogy nekem van barátom. De őt nem érdekelte. Leszorított a plédre. A két csuklómat szorosan lenyomta, majd erőszakosan megcsókolt. Én igyekeztem rúgni, mert a kezeimet nem igazán tudtam használni. Szerencsére sikerült belerúgni a gyengepontjába, levette a száját a számról, és én akkorát sikítottam, amekkorát csak bírtam. Úgy tűnt, hogy nem elég nagyot ahhoz, hogy mások is meghallják. Ám ekkor láttam, hogy Rob úgy szalad, ahogy csak a lábai engedik. Leszedte rólam azt. "Melinda, jól vagy?" kérdezte közben aggodalmasan. "Igen," nyugtattam "szerencsére időben érkeztél." Az próbálta a földre juttatni Robot, de Rob sem hagyta magát. Majd valahogy előkerült egy kés. Nem láttam, hogy mikor, de az elővett egy kést, talán egy bicskát, és mellkason szúrta Robot. "NEEEE!" üvöltöttem. Rob fölé hajoltam. Utolsó erejéből még mondani akart valamit, ami inkább csak nyögésnek hallatszott, de én tisztán hallottam, hogy azt mondta: "Szeretlek, Mel". "Én is szeretlek, Rob" súgtam neki. "Örökké szeretni foglak." Majd gyengéden megcsókoltam. Éreztem, amint ajkai megmerevednek, lélegzése eláll. De ekkor még nem akartam tudni arról, amiről egyébként már valahol mélyen tudtam: Rob halott. "Neeeeem" üvöltöttem sírva. Az addigra már elmenekült. Én pedig ráhajoltam Rob élettelen testére, és csak sírtam és sírtam. Már besötétedett, de én még mindig nem mozdultam. Megcsörrent a telefonom. Heather volt az. Azt mondta a szüleim hívták, hogy csak holnap érnek haza. Mondtam neki, hogy rendben, sétálok még, aztán hazamegyek. Ő azt kérdezte, hogy minden rendben van-e. "Nem, semmi nincs rendben" válaszoltam. "Elmegyek érted" mondta. Hol vagy?" Majd elmondtam neki, hogy hova jöjjön értem. Összepakoltam, és egy utolsó csókot leheltem Rob arcára. Majd eközben megérkezett a beígért eső. Nem bántam, sőt örültem neki, így legalább nem látszik annyira, hogy sírok. Képtelen lettem volna elmondani Heathernek, hogy mi történt. Képtelen lettem volna bárkinek is elmondani. Öt perc múlva már Heather kocsijában ültem. "Te sírsz! Mi történt?" faggatott. Nem válaszoltam. "Melinda, az isten szerelmére, mondj már valamit!" Bizonyára aggasztotta, hogy semmit nem mondok, mert általában be nem állt a szám. "Szakítottatok?" kérdezte. Heather volt a legjobb barátnőm, tudom, hogy bármit elmondhatok neki. De most nem tudtam megszólalni. A torkom teljesen kiszáradt. "Te jó ég, ugye nem bántott?" kérdezte, mikor észrevette a sebet a kezemen. Teljesen el is felejtettem. Annyira távolinak tűnt az a pillanat, amikor ez történt. A könnyeim még jobban eleredtek az emlékektől. Most sem szóltam semmit, csak a fejem ráztam. De nyilván nem hitte el. "Mel, nyugodtan elmondhatod, ha történt valami" biztatott. "Ü-üvegszilánk." Mindössze ennyit sikerült kinyögnöm. Heather megkérdezte, nem akarok-e inkább náluk aludni ma éjszaka. Mondtam neki, hogy inkább szeretnék egy kicsit egyedül maradni. Heathernél nem is kívánhatnék jobb barátnőt. De úgy éreztem muszáj egyedül maradnom. Így Heather hazafuvarozott. Otthon sehol nem kapcsoltam villanyt, úgy botorkáltam be a szobámba. Csak a cipőm vettem le, ruhástól borultam az ágyamra, és fogalmam sincs mikor nyomhatott el az álom. De az biztos, hogy órákig csak sírtam és sírtam. Másnap természetesen az újságok is megírták a gyilkosságot. Miután nagy nehezen rávettem magam, hogy lemenjek a konyhába, többek közt azért, hogy a szüleim lássák, hogy épségben megvagyok, apám rögtön azzal fogadott, hogy: "Úristen, Mel. Olvastad, hogy mi történt? Meggyilkoltak egy húszéves fiút." "Tizenkilenc" nyögtem alig érthetően. De a szüleim ---szerencsére- nem hallották meg. Fogtam egy almát, és felvonultam vele a szobámba. És azóta csak akkor mozdulok ki a szobámból, ha iskolába kell menni. Máskülönben egész nap pizsamában ülök és bőgök. A szüleim persze nem tudhatják, hogy miért vagyok állandóan a szobámban. Hogy is tudhatnák?

A Nap ismét a felhők között, az eső rákezdett. Láttam a kocsinkat behajtani a garázsunkba. Vagyis anyáék hazaértek. Úgy döntöttem, inkább alvást színlelek, most nincs kedvem hallgatni a veszekedésüket. Addig feküdtem az ágyamon, míg végül el nem nyomott az álom.

Másnap korán keltem. Ahogy felébredtem tudtam, hogy mit kell tennem. Írtam egy levelet anyának és apának, és egyet Heathernek, amiben mindent megmagyarázok nekik, és bocsánatot kérek. Felöltöztem, pontosan azt húztam fel, amit akkor viseltem. Leszaladtam a lépcsőn, be az előszobába. Anyáék már ébren voltak. "Elmegyek Heatherhez" mondtam nekik. Nem ellenkeztek, mert örültek neki, hogy végre kimozdulok. És ez volt az első összefüggő értelmes mondatom azóta. Mielőtt még elindultam volna, letettem a levelet olyan helyre, ahol biztos megtalálják. Elindultam Heatherékhez. Megálltam a házuk előtt. Kicsit tétováztam, majd bedobtam a levelet a postaládába. Elindultam a városunkat átszelő folyó hídjához. Elsétáltam a híd közepére. Minden lépésem nagyon lassú volt. Nem féltem, csak még egyszer szét akartam nézni. Egyetlen autó sem közlekedett. Vagy mert túl korán volt, vagy mert amúgy sem olyan nagy ez a város, vagy mert mindenki inkább gyalogolni akart, mert ez volt az első nap egy hónapja, hogy nem esett az eső. Ma én sem sírtam. Fölálltam a korlát szélére, és rettentő boldogság töltött el. "Szeretlek Rob! Örökre szeretni foglak!" súgtam a szélnek, majd beugrottam a hideg vízbe. Az ösztönös reflexeim rögtön beindultak: "Nem tudok úszni! Meg fogok fulladni!" kiabált kétségbeesetten egy hang a fejemben. De én nem féltem. Még csak nem is kapálóztam. Hagytam hadd nyeljen el a folyó. Örökre.